Szászi Endre a szigligeti idillben gyerekeskedett, majd apja nyomdokaiba lépve Budafokon sajátította el a borászmesterséget. Nem azt mondjuk, hogy minden csínját-bínját, mert ha valami, akkor pont csínja-bínja nem volt annak, amit akkoriban borászat néven tanítottak. A szocialista éra nagyüzemeiben típusborok készültek, nem sok szó esett terroirról és a hely szellemét kifejező karakterről. Márpedig Szászi Endre számára ma semmi sem fontosabb, mint a borban kifejezésre juttatni a megismételhetetlen, helyi adottságokat. Ráadásul szigorúan bioparadigmák mentén. Az sem véletlen, hogy 2009-ben a birtok kiérdemelte az Év Ökogazdasága címet.

Szászi Endrének gyakran teszik fel a kérdést: bio- és nem biobor között érzékszervileg érezni-e bármi különbséget? Akadnak olyan profi kóstolók, akik esetleg kiérzik a differenciát, de egy átlag borfogyasztó számára ezek a különbségek nem feltétlenül jelennek meg a pohárban.
Érdemes inkább az ültetvényt alaposabban szemügyre venni, ahonnan a bor származik, mert az igazi különbségek ott látszanak” – mondja a borász.
A kézi szüret ládában történik ahol a ládák nem nyomják agyon egymást, a szőlő sérülésmentesen kerül a pincébe. A feldolgozás kíméletes, hűthető tartályok, pneumatikus prés, a legszükségesebb mindenből. Szászi Endre csak képletesen örökölt pincekulcsot, hiszen az átkosban nem dívott a családi vállalkozás. Édesapja a Badacsonyi Állami Gazdaság, illetve a szigligeti Esterházy-birtok pincemestereként dolgozott. Endre Budafokon harmadéves volt, amikor apukája meghalt.
Szászi Endre vinotékát nyitott Szigligeten. Még az átkosban kiváltotta a vállalkozói igazolványt és másodállásban, egy napernyő alatt kezdte árulni a Badacsonyi Pincegazdaságból meg az ország különböző borvidékeiről származó palackozott borokat az arra tévedt turistáknak. Második évben már sikerült üzletet bérelnie, a szigligeti vár tövében azt a régi papi pincét, amelyben anno a papok a misebort tárolták. Ma már abszurdnak tűnik, hogy akkoriban Szigligeten nem lehetett szigligeti borhoz jutni. Illetve ami létezett, azt must vagy bor formájában a gazdák az utolsó cseppig leadták az állami gazdaságnak, hogy végül badacsonyi borként kerüljön forgalomba. Szászi megkereste a gazdákat és felvásárolt 5-20 hektoliteres tételeket, amiket aztán palackozott. Kiderült, hogy Szigligeten a helyi bor a legjobban eladható portéka.
A vinotéka ma is üzemel, bár a szortiment óriási átalakuláson ment keresztül. Ma már kizárólag a hely szellemét közvetítő saját boroké a főszerep. Szászi gyerekkora színhelyén szeretett volna gyökeret verni, de nem jött össze, nem talált eladó területet. Messze nem kellett mennie, a Szent György-hegy szoknyáján, Hegymagason megtalálta családjával tündérországot, ahonnan örök panoráma nyílik a tanúhegyekre.
Hegymagason 2000-ben az első két hektáron felépült a tájba illő családi ház, alatta egy 100 négyzetméteres, akkor nagynak tűnő pincével. 2002-ben 8 hektárra, 2013-ban már 18 hektárra bővült a terület. Legutóbb EU-s pályázat segítségével új pince, feldolgozó épült, sőt még egy fantasztikus, a helyi adottságokat kihasználó, szezonális konyhára épülő étteremmel is gazdagabbak lettek. Szásziék világa úgy kerek, ahogy van.